Üzenőfüzet

A képek eredeti forrása...  
Részlet Fejér Ernő, a Fotóművészet 2002/5-6. számában megjelent vallomásából, melyet az Üzenőfüzet c. kiállítására készülve írt:

"... Több mint tízéves fotográfusi csönd után, nagyon nehezen tudtam magam rákényszeríteni, hogy valahogy ott folytassam, ahol abbahagytam. Az egykori emlékezés és lezárás (Gyermekkorom csendéletei), az esztétizáló, keresgélő kísérletezés (Csendéletek J. B. S. Chardin mesternek), az opponáló, ironizáló életérzés (Pótcselekvés csendéletek), a rossz előérzet (Tér-képek, Színpad-képek, Hommage a...) az a múlt, amely bizonyítja, hogy a csendéletre is rá lehet bízni az irodalmias, „filozofikus” gondolkodást, ami a valóságból sarjadva, de attól felemelkedve mond el melankolikus életérzéseket, beszél a hiábavalóságról, nem primer módon kritizál, árulkodik a félelemről, szomorúan magasztalja a szerelmet, féli a halált és az élet felelősségét, mereng a szavak holdudvarán, a kommunikáció képtelenné válásán, az egyedülléten, a hazugságon – olyan dolgokon, amelyek addig elkerülték a csendélet műfaját. A magam módján introvertált alaknak igazán ez a legkellemesebb műfaj. Csak hálás lehetek Baranyay Andrásnak, aki – talán a nyolcvanas évek elején – csendélet-kiállításának néhány képével feltétlen erővel hatott rám. Annak az anyagnak emlékezetem szerint nem a csendélet maga, hanem a kéz változó szerepe volt a témája. (Emlékezetemből idéztem pontatlanul, de a hatás egyértelmű volt.) Gondolom, számos ilyen vagy hasonló kapcsolódása van művészeknek, műveknek.

Rendkívül egoista vagyok a műveket illetően. Az inspiráló, gondolatokat, ötleteket elindító kép, képrészlet, mondat, szó, de akár egy vakolatdarabka is érdekes lehet, s kelt bennem lejegyzésre méltó ötletvázlatot, amit az idő is átrostál.

Az újabb képek folytatják a megkezdett hagyományt, talán csak kiábrándultabb, kissé szomorúbb a közlendőjük, s több az üzenetek címzettje. Lehetetlen megragadni a múló időt (üzenem Proustnak), mert a meghatározó többséget nem érdekli a megragadás gesztusa; a víz mágiája nem hoz megtisztulást, tisztázást (Boschnak); Ariadné fonala nem segít életlabirintusunk útján, mert csak a legbelső szobába érkezve, késve találjuk meg a kivezető fonalat (Tarkovszkijnak); képtelen hajókázás a művészet az új tengeren (C. D. Friedrichnek); óriási tömegű képhumuszt termel a kor, s belőle nem nő már semmi (Magamnak); az idő „folyása”, tartalma kezünkből csordogál el (Millet-nek); lehetetlen már az új hely, élet megkeresése (Pilinszkynek); a szavakból díszlet ácsolódott (de Chiricónak). A képek özönén már a képmosoda sem segít. Perpetuum stabile: az én magyar valóságom... Nem szeretném a szavak jelzésével lezárni az értelmezések lehetőségeit.

Ugyanúgy „üzengetek” a sebhelyes időnek, a bennem élő halottaimnak, az elmúlt kor- és szellemtársaimnak, a megfogalmazhatatlannak látszó jövőnek.

Jeleket hagyok, érzelmeim lehámló darabkáit. Tárgyakba rejtőzködöm, jeleket gyártok, kegyes pillantásokra várva. Ezüstszemcsék közé zárom növekvő félelmeimet, iróniám, dühöm, vágyakozásaim, neurózisom, ki-becsukódásom; mint kézműves magánmitológus. Kiüzenek az ezüstbromid szemcséiből, elszínezgetem fájdalmas tapasztalataimat, sámánkodnék a magam módján. S fáj az emóció. Mikronról mikronra lehántva és elfogyasztva, ami képzeletemből a zselatinba átmenthető. Veszélyes játék. Talán ösztönösen öngyógyító. A reménytelenség lassú eszegetése, mintha Proust pisztáciasüteménye lenne.

Mert tűrhetetlen, hogy létezésem hártyánál is foghatatlanabb lenyomata nyomtalanul oldódjon a történelmi léghuzatban. Ezredvégi palackpostákat eregetek a nagy Styxen. (Ha lehetne tudni, hol az ezredvég, az ezredelő.) Üzengetek, mert szöknék az idő elől, mert tehetetlen szemlélődő vagyok.

Mindig csak egy picit kanyarul a változás. Mindig csak keveset tudok hozzátenni a magam ráncaihoz – míg kialakul a végleges kép. A már megtalált önképhez úgy ragaszkodom, mint Onibaba maszkja. De a maszk is ragaszkodik hozzám.

Üzengetek prae és post. Üzennék én mindenkinek, ismerősnek és ismeretlennek, hogy a ránk kényszerült élet, mint szabad választás, nem követhető.

Nem tudom azt a hét-nyolc éves emlékképet kiölni magamból: egy munkakapcsolatban a „jól szituált új ember” – volt vagy harmincéves –, amikor művészi ambícióimat hoztam elő a kényszerű beszélgetés zavarában, sajnálkozó vigyorral az arcán úgy tett, mintha égő csikket nyomott volna el márkás cipője talpával, és azt mondta kérdő hangsúllyal: művészet?!

Kísért a cipőtalp."

Fejér Ernő
Forrás: Fotóművészet

Listák rendezése: Cím szerint  Alkotó szerint  Időrendben  ID szerint